Martsa Alajos nagybátyám, a fotóművész, Esztergom első díszpolgára, könyvtárigazgatója személyes levelei között bukkantam erre a versre, amit nem igazi poéta, hanem egy szobrász írt. Csorba Géza a II. Világháború alatt, Esztergom ostromakor, vagy nem sokkal utána vetette papírra, a ma már Szlovákiához tartozó helység, Párkány asszonyairól. Csorba Gézát a munkaszolgálatosok közül menekítette ki nagybátyám, és élete végéig szoros barátság fűzte őket össze. Csorba nagy híve volt Adynak is, a Fiumei úti temető Ady síremléke az ő alkotása. Évekig dolgozott a József utcai műteremben, apám, Martsa István szobrász első mestere volt.
Annak megítélése, hogy ez a költemény mennyire tartozik a világirodalom legszebbjei közé, nem feladatom, mindenesetre érződik belőle a meghatottság és a bátor asszonyok iránti tisztelet. És a tanulság, amelyet mi, akik jóideje békében élünk, jó, ha tudunk. Mert az amerikai szuperhősös filmek nem azt a képet rajzolják elénk, amiről itt a szobrász ír: hogy a vész idején mennyire kifordul önmagából az ember, s gyáván nem az igazi ellenség, hanem saját társa ellen fordul. És arról, hogy mire képes a nő, ha igazán nagy a baj.
Csorba Géza
Öld meg fiamat, ha van gyermeked!
Krónikás ének Párkány asszonyairól
1944.
Ezerkilencszáz negyvennégy telén,
Mikor Esztergom nyögte az igát:
Romok alatt s a hegy pincéiben
Hol űzött és gyáva félelme lapult meg,
A bor helyében forrt a gyűlölet
Mely nem a német hordát marta szét
Hanem önnön testvérét adta fel,
Judás-kenyérért -lopván egy napot.
Alig volt ember, aki szívesen
Segített volna vízbe fulladónak,
Vagy lángra lobbant háznak ajtaját
Segített volna felszakítani.
Ember s ember közt nőtt a szakadék,
Dagadt, sepert a fertős, bűzös ár,
Felbolydult dicsvágy habzó tébolya.
A szeretet, mely kábult nemzetet
Viharban, éjben egykor összefűzött
Széjjelszakadt s haraggá változott.
Az árulás hóhérnak adta el
Az összetartás holt foszlányait,
Hogy hurkot kössön az igaz nyakára!
Így robbanthatta fel a bosszulás
A hidat: Párkány s Esztergom között,
S bár megbénult a testvér-kézfogás
S tekintetünknek jég s híd torlasza
szabott tilalmat – mégis eljutott
hozzánk a hír –talán szél hozta át?...
hogyan kergették el a németet
a tigrismerszű hős párkányi nők!
Zúgott, morajlott ádáz küzdelem:
A túlsó parton a szovjet hadak
Törtek keresztül a Garam vizén,
Angol bombázók Esztergom egéről
Szórták a kín, a halál magvait
De városunk tűrt, szűkölt tétlenül.
Mikor a germán kapca már szorult,
Az ezredes kiadta a parancsot:
Hogy Párkány népe fészkét adja fel,
S vonuljon vélük vissza napnyugatra.
A város megmeredt, szíve megállt,
S daccal felelt az úrkodó pribéknek:
-Nem ! Nem megyünk! Inkább itt pusztulunk!
De a parancsnok sem tágíthatott,
S a lakosságnak házi holmiját
Az ősi múltnak minden örökét
Teherkocsikra dobáltatta fel.
Hiába ám! –A nép ellenszegült,
S visszahordotta féltett holmiját.
A gőgös német dúlt-fúlt mérgibe
S a holtig őrzött házakba vonult,
Hogy elcipeljen mindent, mit talál.
Közeltusára fordult most a sor
A németek s az asszonyok között,
S amíg másutt a gyávaság simult,
Az egri csillag itt feltámadott!
Előkerült a fejsze és a kapa,
A forró víz s tűzhely parazsa
Zúdult, zúdult a betolakodókra!
Egy német tiszt most fegyvert ragadott,
Hogy támadóját véle leterítse,
A nő pedig felkapta gyermekét,
S pajzsul emelte fel maga elé:
„Öld meg fiamat, ha van gyermeked!”
kiáltott fel az asszony, s a bitang
bénult kezéből a pisztoly kihullt.
Villámként érte az anyai sikoly!
Estig gomolygott Párkány ostroma
S mire a nap leszállt, a németek
Megszégyenülten állottak odébb.
**********************
Kicsiny fiam! Anyádnak fegyvere!
Légy most is fegyver, népnek pajzsa és
Állj bátoran annak elébe most,
Ki álnokul új pusztítást agyal ki,
S kiabáld feléje, mint egykor anyád:
Hát ölj meg engem, ha van gyermeked!
A hős párkányi asszonyoknak szeretettel Csorba Géza
