Bottyán János generális, Rákóczi seregeinek fővezére Esztergomban élt, háza ma az Önkormányzat hivatali épülete. Alakját több művész megformázta, élete példaértékű a ma embere számára is. Martsa István szobrász (1912-1978), aki Esztergomban töltötte ifjúkorát, szintén nagy tisztelője volt a híres, csatát sosem vesztett generálisnak. Maga is katonaviselt ember lévén érdekelte az idős vezér alakja, több portrét, érmet, lovas kisplasztikát készített róla. Esztergom városa 1970-ben bízta meg a vezér lovas szobrának megmintázásával, melyet Bottyán apánk háza előtt, a Széchenyi téren állítottak fel 1977-ben. Pár évvel ezelőtt a teret újrarendezték, s a burkolat cseréje miatt a szobrot ideiglenesen eltávolították. Az új tervekben azonban nem szerepelt sem a visszahelyezése, sem egy új, méltó, az örökösökkel és a Képzőművészeti Lektorátussal egyeztetett pozíció kijelölése. Azóta a lovas szobor az Önkormányzat udvarán – a biztonság kedvéért jól kipányvázva - parkol az autók között.

Martsa István lebontott Bottyán János lovasszobra az esztergomi Önkormányzat épületének udvarán

 Bottyán tisztelői, valamint az alkotó régi barátai, örökösei szót emeltek e méltatlan állapot ellen, s tervek készültek a szobor újra felállítására. Számos lehetőség kínálkozott, ám az új térelemek nem tették már lehetővé, hogy a szobor az eredeti helyére visszakerülhessen.Kiváló alternatív megoldásnak tűnt a posta előtti térrész, mely jó benapozottságával, a Bottyán házhoz való közelségével ideális pozíció lehetett volna a mű számára. Azonban ide egy másik alkotó –ugyan megbízás nélkül- egy Géza fejedelem szobrot álmodott, s a területre egy kerek posztamenst, köré kőkorongokat építtetett.

Meg kell itt jegyezni, hogy történészek által bizonyított tény, miszerint Géza fejedelem az esztergomi várban élt és uralkodott, s abban az időben a polgárváros még nem is létezett. Ezért Géza szoborcsoportja sem történetileg, sem koncepciójában nem tartozik a város főteréhez.

 A Magyar Képző– és Iparművészeti Lektorátus többször kifejezett javaslata az, hogy a Széchenyi tér szabaduljon ki végre a szobrok, jelképek és bódék káoszából, engedje a Szentháromság szobrot érvényesülni, s a többi alkotás kerüljön alkalmasabb pozícióba. Nem támogatja újabb és újabb szobrok, térplasztikák elhelyezését Esztergom főterén. Ez vonatkozik Babits újra öntettett mellszobrára is, melynek például a Babits Általános Iskola környéke lehetne alkalmas hely – kevésbé frekventált városrészekben ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy ismét fémgyűjtők martalékává válik. A főtéren a névadó Széchenyinek szobrot állítani sem feltétlenül szükséges, vagy ha igen, a többi alkotás vizuális körzetétől távol. Így Géza fejedelem többalakos szoborcsoportja sem támogatott elképzelés a Széchenyi tér viszonylatában.

 A Lektorátus, a helyi civil szervezetek, az Esztergomba látogatók többször kifejezett véleménye, hogy a Széchenyi tér vissza kellene, hogy kapja eredeti, a városra oly jellemző harmonikus, barokk arculatát.

Lektorátusi zsűri és bejárás 2012-ben. Háttérben a Széchenyi tér kettős kereszttel, Szentháromság szoborral, Babits szoborral és vásárosbódékkal.

 E koncepció jegyében  a Bottyán szobrot sem a téren, hanem a Bottyán János utca és a Széchenyi tér találkozásánál, az árkádsor folytatásának vonalába képzeljük, mely mind a művész jogutódai, mind a Lektorátus szakértői, valamint a Városi Tervtanács építészei tetszését is elnyerte.  De, hogy a Bottyán utca felől érkezők ne a tekintélyes ló-popót nézzék utcahosszt, egy kissé elforgatva, a tér közepe felé irányozva állítanánk be a szobor tengelyét. Bottyán János lovas szobra így hajdani háza mellett, a róla elnevezett utca végén állva része, de mégsem része a Széchenyi térnek. A forgalmat nem akadályozza, megemlékezésekre, tiszteletadásra, koszorúzásra is alkalmas, és talán az esztergomiak is örömmel pihennek majd meg a környezetében elhelyezett padokon.

Makett a szobor lehetséges új pozícióival (a Bottyán János utca Széchenyi tér felőli vége)

Készítette Mújdricza Ferenc építész

Mivel Esztergom egyelőre korábban felhalmozott adósságainak törlesztésével bajlódik, az újra felállítás költségét közadakozásból kívánjuk előteremteni. Szerencsére a Bottyán szobor és talapzata viszonylag jó állapotban van – csupán néhány kisebb kőelem sérült meg. A felállítására kiszemelt terület burkolatának megbontása sem túl költséges és a szobor átszállítása sem tesz majd ki várhatóan túl nagy összeget, hiszen, talán ha 50 métert kell megtenni az önkormányzat udvarától a tervezett új helyig. Reméljük, sikerül a szükséges pár 100 ezer forintnyi összeget adakozásokból összegyűjteni, s a Bottyán szobor ügyét végre megnyugtatóan rendezni. Mindehhez természetesen az Önkormányzat Képviselő Testületének beleegyezésére is szükség lesz.

 A szoborrendezés kapcsán, az Önkormányzat udvarára száműzött, s a bokrok által lassan teljesen benőtt Julianus szobor - a nemrég elhunyt Hadik Gyula szobrász alkotása - is méltóbb helyre kerülhetne.  

 A budapesti centenáriumi kiállítás után Esztergomban, a Duna Múzeumban is megrendeztük apánk, Martsa István szobrász, és bátyja, Martsa Alajos fotóművész, esztergomi könyvtárigazgató, a város díszpolgára emlékkiállítását. (megtekinthető: 2012- augusztus 3. - 2012. szeptember 3.)

Martsa Alajos (1910-1979.)két évvel ezelőtt ünnepelte volna 100. születésnapját, de a város, mely oly sokat köszönhetett neki, úgy tűnik, elfeledkezett róla.

Sőt. Sőt, sőt, sőt.

Volt a városnak egy Babitsról elnevezett könyvtára, Martsa Alajos erőfeszítései nyomán jött létre, s ő volt az első igazgatója is. Pár éve a földdel tették egyenlővé….parkoló épült volna a helyén. De végül az sem.

Volt a városnak egy híres kuruc generálisa, Bottyán János. Lovas szobrát Martsa István mintázta meg. „Ideiglenesen” elbontották, 6 éve egy udvaron parkol.

Nagybátyánk a város díszpolgára lett, s pár éve mégis egy furcsa levelet kaptunk, miszerint a város újra elbírálta a díszpolgári címet, de örömmel értesítenek, hogy nagybátyánk - úgy 30 évvel a halála után - „átment” a vizsgán, s maradhat továbbra is díszpolgár. Egy ember, aki alispánként a háború után mérhetetlen sokat tett a város életének újra indításáért, aki könyvtárat építtetett, akinek „szobája - Zolnay László régész szavait idézve - tenyérnyi Európa volt”. Igazán megtisztelő, hogy a város sok évvel a halála után is hajlandó megtűrni díszpolgárai között.

S én magam is kudarcot vallottam, amikor szponzorokat kerestem, remélve, hogy akad olyan helyi szervezet, intézmény, aki számára a „Martsa” név kellemesen cseng. De a civilek vagy nem válaszoltak, vagy olvasatlanul visszaküldték a levelem, a nagy cégek viszont - egy autógyár és egy bank- sajnálatos anyagi helyzetükre hivatkozva hárították el a kérésemet, miszerint -ha mással nem is -egy tál sütivel, itókával járuljanak hozzá a megnyitó ünnepséghez. Csupán a Szamos cukrászda, a Borlovag Rend és két barát támogatta az eseményt, köszönet érte!

Mindezek után eléggé vegyes érzelmekkel fogtam a kiállítás megszervezéséhez. Szeretem Esztergomot, gyerekkoromban minden vasárnap ott időztünk nagybátyánk hatalmas asztala körül, írók, költők, művészek és tudós emberek társaságában. Pipafüst, tea, nevetés, viták, gondolatok között.

De mit mondjak egy olyan város lakóinak, amely így áll azokhoz az emberekhez, akiket én a példaképeimnek tartok? Vajon mi tudjuk rosszul? Vajon nem volt az jó mégsem, amit tettek? Vajon mi a bűnük? Hogy éppen a 20. század derekán éltek és működtek? Bűnük, hogy egy olyan korban tevékenykedtek, alkottak, amit manapság illik megköpködni? Háborúban, 50-es években, „cucilizmusban” élni talán bűn? Akkor egy egész generáció bűnös.

Marhaság. Azok az emberek is mérhetetlen sokat küzdöttek az emberi értékekért, és hatásuk máig érződik. Nemcsak a Martsáké, de a baráti köré is, mely körülvette őket.

Róluk akartam megemlékezni, felidézni az ősök, elődök szellemét, akiket illik tisztelettel emlegetni és megbecsülni. Hátha Esztergom rendezi sorait, és nem vizsgáztatja - még holtukban is -, megalázó módon őket.

Ezért tartottam hosszas és unalmas felolvasás helyett vetített képes előadást a Martsa fivérekről, és barátaikról a megnyitón. Abban bíztam, hogy ha megismerik életüket, működésüket, talán reális képet kaphatnak róluk azok is, akik már nem ismerték őket. Előzőleg felkerestem néhány régi kollégát, barátot, vagy családtagjaikat, faggattam őket, hogy volt, mint volt, mire emlékeznek.

Kaposi Endre festőművésztől kaptam a legtöbbet, de Nagyfalusi Tibor könyvtárigazgató is rengeteg érdekes dokumentumot, adatot őrzött a régi időkről. Borbély Gyuri bácsi fiával a Don-kanyari élményekről beszélgettünk, és Varga Dezső bácsit, a Keresztény Múzeum vezető restaurátorát is meginterjúvoltam. Tóth Dezső építész és fivére, Szilárd is sokat mesélt a közös munkákról.

Az ő visszaemlékezéseik, s a Martsa-hagyatékban őrzött dokumentumok alapján Mitter Balázs fotográfus barátommal posztereket készítettünk a falakra a nevezetes asztaltársaság tagjairól. Magát a nagy asztalt is elfuvaroztuk Pestről, így próbálva annak a szellemi műhelynek a hangulatát megidézni, mely Esztergom életében oly nagy jelentőségű volt a 20. század 30-as éveitől kezdve. A könyvespolchoz, melyen néhány, nagybátyánknak dedikált könyvet mutatunk be, még pipadohányt is mellékeltem, hogy a hajdani időket idéző illata legyen a szobának. Jó lett volna egy pipát is elszívni, de a füstjelző riasztotta volna a tűzoltókat, így most csak a nyers dohány illatozik, ha ki nem takarították azóta.

Egyébként, mióta az elődök fotóit porolgatom, sok különleges élményben van részem. Hatásukra egyre inkább hajlok arra a véleményre, miszerint, ha az ősök emlékét tisztelettel kezeljük, ők segítenek nekünk. Megerősített ebbéli hitemben egy különleges esemény, mely a kiállítás megnyitója előtti napon történt.

Éppen a szobrokat és posztereket igyekeztem a lehető legjobb pozícióba tologatni a Duna Múzeum termeiben, de apám négy esztergomi alkotása közül a Bottyán János lovas szoborhoz készült kisplasztika sehogy sem illett a térbe. A nagy fehér kocka, ami posztamensül kínálkozott, túl ormótlan és alacsony volt ehhez a szoborhoz. Hiába tébláboltam körülötte, forgattam és taszigáltam a 15 kg-os bronzot, csak nem találtam jó helyet neki.

Mézes Nándor, a múzeum műszaki vezetője, miközben egy létrán állva a projektort szerelte a mennyezetre, látva kínlódásomat, óvatosan megszólított:

- Nem tudom, érdekel-e, de van nekem otthon a sufniban egy ládám… egy zöld faláda… talán az jó lesz ide. Rá van az oldalára festve, hogy „MARTSA ISTVÁN”….elhozzam?

- Micsoda? – meredtem rá döbbenten. –Hát persze, hogy hozd el! Most mindjárt!

Így került hozzám, közel 70 év után, apám katonai faládája, ami még a Don-kanyart is megjárta! Éppen odaillett a Bottyán szobor alá, megfelelő magasságba és méltóságba emelve a bronzlovast. Köszönet Nándiék családjának, hogy megőrizték, s hogy itt és most a helyére kerülhetett.

De azért ez gyanús, nem?

Hogy előző nap este atyáink Don-kanyari élményeiről beszélgetek ifj. Borbély Györggyel, s másnap megérkezik hozzám egy katonai láda, apám nevével! Az ő emlékkiállításán! És éppen illik a Bottyán szobor alá, aki szintén katonaember volt! S akiről éppen apám mintázott lovas szobrot Esztergomba! Ennyi véletlen nem lehetséges. Inkább hiszem azt, hogy vannak segítő szellemek, s ezek akár az elődök szellemei is lehetnek. Úgyhogy nem baj, ha tisztelettel emlékezünk róluk. Segítenek, az biztos.

Ilyen segítség Esztergomnak is jól jönne... .

A mellékelt képek Mitter Balázs kiállításmegnyitón készült fotói.