Egy napon születtünk, majdnem ugyanabban az évben, csak más országban, és mások voltak a szüleink is. A magyar Képzőművészeti Egyetemen ismerkedtünk meg, mindketten 40 évesen vágtunk bele és mindketten restaurátornak készültünk. S ha már amúgy is az Ikrek jegyének szülöttei vagyunk, testvérül is fogadtuk egymást. Közösen készítettük ezt a filmet.

Szerző: ipros  2012.11.30. 06:50 Szólj hozzá!

Címkék: ikon szobrász restaurátor ikonfestő Martsa Piroska Martsa Lucifer Dudás Jelena Nyikolajevna színes mázas kerámia kegykép Lucas Cranach Műterem Passau-i Máriahilf Mária monogram pesterzsébeti Bella Musica Nőikat

2012. október 26-a hűvösre forduló őszi délutánján a Martsa műteremben nevezetes társaság gyűlt össze. A mindig változó képet mutató szobrász és festőműtermek most egy díjátadó ünnepség színhelyéül szolgáltak, melyet a Kandeláber cég alapításának 30. évfordulója alkalVitkay Sántha Szabó.jpgmából szervezett a cég alapítójának lánya, Wlassics Zsuzsa.

 

gyülekezet.jpg

 

 

A meghívottak a cég munkatársai mellett dr. Prokopp Mária művészettörténész professzor asszony, a Budapesti Városvédő Egyesülettől Ráday Mihály, Vitkay Katalin, valamint Józsefváros Önkormányzatának képviseletében Sántha Ferencné alpolgármester asszony és Szabó Erzsébet kulturális főmunkatárs voltak.

A rendezvény idejére a szobrászműterem, műhely jellegét elkendőzve, kellemes kandallófénnyel fogadta a vendégeket. Hogy miért éppen ez a helyszínt választották az ünnepség színhelyéül, az Martsa Piroska vetített képes előadása során körvonalazódott a hallgatóságban. A hasonló gondokkal küzdők általában átérzik egymás problémáit, nem ritkán barátság szövődik közöttük. Ez történt most is, hiszen Wlassics Zsuzsa, egy  világítástechnikával foglalkozó cég vezetője hasonló terhet vállalt magára, mint a józsefvárosi műtermet fenntartó Martsa Piroska. Mindketten szüleik szellemi hagyatékát igyekeznek méltó módon megőrizni és továbbvinni.

Közös motívum még az is, hogy szüleik, a  Kandeláber céget 1982-ben megalapító Wlassics Zoltán, és a József utcai műteremben dolgozó festőművész M. Szűcs Ilona már a kezdetektől részt vettek Ráday Mihály városvédő mozgalmában, s minden tudásukkal, tehetségükkel szolgálták azt. Wlassics Zoltán kitűnő szakmai vezetőként hozzájárult az Andrássy út kandelábereinek, a Múzeumkert kerítésének, vagy akár Budapest jellegzetes "zöld házikói"-nak felújításához, míg M. Szűcs Ilona Józsefváros feledésbe merült értékeit hozta vissza a köztudatba népszerű könyveivel, előadásaival. Egyikük sem él már, de szellemi hagyatékukat az örökösök nem engedik elenyészni.

Wlassics Zsuzsa tovább vitte édesapja cégét, mely ma KAWLA-INNEO Kft néven működik, kiegészítve a mai elvárásoknak megfelelő, az energiatakarékosságot célzó profillal.  A Kandeláber cég alapításának 30. évfordulója alkalmából a legkedvesebb régi-új munkatársak  kaptak emlékplakettet.  Ennek tervezője és készítője volt Martsa Piroska szobrászrestaurátor művész.

A mázas kerámia domborművön két kéz – az alapító és örökösének keze -tartja a cég által először gyártott kandelábert, melynek íves, pajzsra emlékeztető körvonala zöld mezőt keretez. Előterében energiatakarékos izzó, a távolban modern szélerőművek láthatók.

A műterem múltjáról tartott előadás után Ráday Mihály, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke megható beszédben emlékezett hajdani küzdőtársáról és barátjáról, a lehetetlent nem ismerő Wlassics Zoltánról. Felidézte a városvédő mozgalom kezdeteinek nehézségeit, melyek leküzdésében Wlassics mester szakmai ismereteivel, dinamikus technikai megoldásaival, kitűnő szervezőkészségével erős és biztos támaszt jelentett a médiában és egyéb frontokon küzdő városvédők számára. Együtt elért sikereik jó példát mutattak, s felébresztették az emberekben a hitet, hogy a közösség dolgai nem csupán akaratukon kívül, a fejük felett dőlnek el. Hogy egy-egy szép épület, vagy akár csak egy díszes vasrács, míves kilincs megőrzése is érték, amivel ők maguk is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy épített kultúránk tovább öröklődjön, s hogy mindezeket még unokáink is láthassák.  Munkásságuk nyomán országos mozgalom indult, tulajdonképpen nekik is köszönhető, hogy hazánk nem vesztette el végleg a nehéz időszakok után még megmaradt kincseit egy, a közösségi értékek iránt közönyössé és apatikussá vált időszakban sem.

A míves kandeláberek helyett unalmas ostornyeleket gyártó szocialista üzemek, a csak a praktikumot szem előtt tartó gyártatók az Ember tragédiájának Falanszter-világát akarták ránk erőltetni. Fellázadtunk ellene és visszaköveteltük az emberit, a lélekből születettet, a kézzel megmunkáltat, a kedveset. A gyöngéden simított formákat, melyek a szeretet mozdulatát sugározták felénk még az utcai lámpák alakjával is.

Ráday Mihálynak és harcostársainak a hivatali közöny és a szürke praktikum ellen kellett harcolniuk, a mai örökségvédőknek viszont már a virtuális világ elszívó erejével kell megbirkózniuk.

A virtuális kommunikáció pezsgő világa, a mérhetetlen és szűretlen információmennyiség egy idő után ugyanolyan közönyössé tesz, mint a kényszerű szürkeség. Mindenről tudhatunk, most nem zárják el előlünk az infót, de agyunk előbb utóbb védekezni fog a túl sok érdekesség ellen is. Nem külső erő, hanem saját elménk kezd majd kizárni mindent, amikor túlterhelődünk. Ez ugyanolyan káros lehet, mint a túlzott szigor, amivel kommunista vezetőink próbálták a szabadságunkat korlátozni.

A facebook „megosztásai”, az intenzív lájkolások, ismerőseink érdektelen érdekességei ugyanolyan súllyal terhelik az elménket, mint egy cúnami áldozatairól szóló hír, vagy egy szép épület elpusztítása. S lesz-e valaki, aki megmenti azt a házat, kovácsoltvas kaput, kihalóban levő mesterséget, bármit, ami matéria? Kinek fog fájni egy valódi érték eltűnése? Pótolja majd egy új virtuális kép, barátnőnk körömlakkjának színe változása és új kiskutyájának képe a facebook üzenőfalon.

Megszívlelendő, ezért hadd szúrjam itt közbe egy régi vágású barátom szavait:

Engem ne lájkolj, hanem simíts!

Hát igen. Rádayéknak a műveletlenséggel, hivatali akadékoskodással, közönnyel kellett megküzdeniük, de legalább valóságos ellenfelekkel harcoltak. Eredményeik egy-egy felújított kastélyban, megmentett felvonóban, materiális dolgokban mutatkozott meg és öröklődött tovább. A virtuális ellenfél máshogyan dolgozik. Olyan, mintha lenne, építene, kellemes, könnyű, szép, vagy éppen izgalmasan ronda, mely érzelmeket generál. Kielégíti emocionális vágyainkat anélkül, hogy valóságos kapcsolatokat építenénk, találkoznánk, érintkeznénk egymással. Nem tudni, hogy hosszú távon mindez erősíti-e, vagy gyengíti bennünk az Embert, akire/amire oly büszkék vagyunk.

Mindenesetre, ezt a cikket most én is megosztom…:-)

Aludjatok jól, lájkoljatok szépeket, gyerekek.

Ráday Mihály.jpg

Wlassics Zuzsa a díjjal.jpg

 Képek:

Fent: Vitkay Katalin városvédő, Sántha Péterné Józsefváros Alpolgármestere és Szabó Erzsébet kulturális munkatárs
Vendégek a megnyitón

Lent: Ráday Mihály beszédet mond a festőműteremben

Wlassics Zsuzsa édesapjáról, Wlassics Zoltánról festett portréval és a Kandeláber 30 emlékplakettel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: ipros  2012.10.29. 03:56 Szólj hozzá!

Címkék: M. Szűcs Ilona Wlassics Kandeláber 30. KAWLA-INNEO Kft. Martsa Műterem Ráday Mihály Budapesti Városvédő Egyesület Wlassics Zsuzsa Wlassics Zoltán Vitkay Katalin Sántha Péterné

2012. október 6. Nagyölved, Szlovákia

„Mindenki abban hisz, amiben akar” –mondta a minap egy barátom, finoman jelezve, hogy zöldségnek tartja, amiről beszélek. Ugyanis kedvenc tételemet, az Ősök Szellemének aktív működését emlegettem, amikor a Martsák találkozója jött szóba.

Mert az igaz, hogy kapcsolatot az élők teremtettek. Sok évig nem is tudtunk egymás létezéséről, az iwiw segítségével találtunk hasonló nevű embereket. Kiderült, hogy mind egy Esztergomtól 23 km-re levő szlovákiai faluból eredeztetjük az őseinket.  Azután a család könnyen kommunikáló nőtagjai személyesen is megismerkedtek egymással, az elhatározás az ő fejükben született meg, hogy össze kéne hozni az ország Martsáit. Mégis több év telt el, mire a találkozó valóban létrejött a szlovákiai Nagyölveden, hajdani kirajzási pontunktól, Búcs községtől nem messze. S addigra az egyik  Marcsa-lány, a festőművész Sidó Emese már szakdolgozatot írt ősi címerünkről, a gyönki Marcsa  Dávid  pedig a családfakutatásban ért el hatalmas eredményeket (www.marcsa.hu).   A Komáromban élő Martsa Zsuzsa lányai, Antala Zsuzsa dokumentumfilm rendező és testvére, Antala Éva lelkész végül megteremtették a lehetőséget az első  Martsa / Marcsa Találkozóra.

A családok valójában már jóideje figyelték egymás életét, vajon szerencsés lesz-e felvenni a kapcsolatot a távoli rokonokkal? A netes felületek kiváló lehetőséget nyújtanak az óvatos tájékozódásra. De jól vizsgáztunk: úgy tűnik, a több száz évvel ezelőtt élt törökverő Martsa-őspapa büszke lehet kései leszármazottaira. Harcos, érdemeket szerző vére nem vált vízzé, a ma élő Martsák is láthatólag tevékeny, szorgalmas, értelmes és érdemes emberek.

Dr. Martsa Balázsból kettő is akad a családban, az egyik traumatológus, a másik jogász, utóbbi a dzsezzről írt remek könyvet. A Martsa Dóra nevet is ketten viselik, s közel hasonló korúak. Ha belegondolok, Martsa Piriből  is kettő lehetett volna, ha unokahugom születésekor nem tiltakozom az ellen, hogy a kislány a Piroska nevet viselje. Nem akartam ugyanis idősebb Martsa Piroska lenni…így végül Panni lett a neve.

A találkozón a nevünk kapcsán tréfás történetek is elhangzottak. Az orvos Martsa Balázs mesélte, hogy egy alkalommal egy beteg „Máriássy” doktor néven kereste a kórházban.

- Martsa doktort keresi?- kérdezték a nővérek.

- Igen, tudom, hogy egymás között így becézik - válaszolta a kissé zavarban levő páciens-, de nem akartam tiszteletlen lenni…”

Közel harmincan gyűltünk össze ez első alkalommal: Pécsről, Győrből, a Tolna megyei Gyönkről, Komáromból, Szegedről, Budapestről és Búcsról.  Itt egyébként ma is számos Martsa/ Marcsa él, ezért a családokat különféle előnevekkel különböztetik meg: vannak Cérna Martsák, Bíró Martsák, Péter Martsák, stb. (A Cérna Martsák jellegzetesen cingár alakjukról kapták a nevüket). A napsütéses októberi délutánon a nagyölvedi parókia tágas teraszán, kitűnő ételek és borital mellett ismerkedett a régi-új rokonság.

Persze nem tudni, hogyan lesz tovább, merre vezet ez az ismeretség, hiszen mégiscsak igen távoli a rokoni kapocs közöttünk. Szeretnénk egyszer Búcsra is ellátogatni, s a pesti rokonság is szeretettel várja a többieket a Martsa Műteremben. Én hiszek abban, hogy az ősök szelleme mégiscsak összefog bennünket, a nemesi címet szerző törökverő ősapa emléke mindannyiunkat kötelez.  Külsejéről nem tudunk többet, mint ahogy a címeren látszik: nagy bajuszos, páncélos vitéz, vörös nadrágban és sárga csizmában, kezében karddal, melyre a levágott török fejét tűzte. De már ez is olyan, mintha valóságosan köztünk lenne, s szemmel tartaná a cselekedeteinket.

Lehet bolondságnak vélni tehát az Ősök Szellemében való hitet, de ez a 26 ember mégiscsak mind felkerekedett az ország messzi tájairól, hogy bemutatkozzon egymásnak. Hogy megnézze, van-e valami közös a ma élő Martsákban.  Fizikai hasonlóságot persze kár keresni (én például biztosan nem a Cérna Martsa ághoz tartozom…), de az őspapa vitézsége mindannyiunk számára útmutatóul szolgál. Arra sarkall, hogy tehetségünk és képességeink szerint mind hozzuk ki a legtöbbet magunkból, s törökverő ősünkhöz hasonlóan mi is bátran csatázzunk saját életünk harcmezején.

A Martsa címer alapján minden jelen levő Martsa/ Marcsa számára kis színes mázas plakett készült, hogy ne csak a szellem, a test, hanem az egyetlen valóban időtálló anyag, a kerámia is megőrizze a találkozó emlékét.

 Martsa őspapa.jpgMartsa plakettek.jpg

Családfa.jpg

 Martsák.jpg

Szerző: ipros  2012.10.09. 17:35 Szólj hozzá!

Címkék: Szlovákia Martsa Piroska Martsa Műterem és Művészkert Dóra Martsa Marcsa Nagyölved dr. Martsa Balázs Antala Zsuzsa Antala Éva Sidó Emese Marcsa Dávid Búcs Martsa Panni

 A budapesti centenáriumi kiállítás után Esztergomban, a Duna Múzeumban is megrendeztük apánk, Martsa István szobrász, és bátyja, Martsa Alajos fotóművész, esztergomi könyvtárigazgató, a város díszpolgára emlékkiállítását. (megtekinthető: 2012- augusztus 3. - 2012. szeptember 3.)

Martsa Alajos (1910-1979.)két évvel ezelőtt ünnepelte volna 100. születésnapját, de a város, mely oly sokat köszönhetett neki, úgy tűnik, elfeledkezett róla.

Sőt. Sőt, sőt, sőt.

Volt a városnak egy Babitsról elnevezett könyvtára, Martsa Alajos erőfeszítései nyomán jött létre, s ő volt az első igazgatója is. Pár éve a földdel tették egyenlővé….parkoló épült volna a helyén. De végül az sem.

Volt a városnak egy híres kuruc generálisa, Bottyán János. Lovas szobrát Martsa István mintázta meg. „Ideiglenesen” elbontották, 6 éve egy udvaron parkol.

Nagybátyánk a város díszpolgára lett, s pár éve mégis egy furcsa levelet kaptunk, miszerint a város újra elbírálta a díszpolgári címet, de örömmel értesítenek, hogy nagybátyánk - úgy 30 évvel a halála után - „átment” a vizsgán, s maradhat továbbra is díszpolgár. Egy ember, aki alispánként a háború után mérhetetlen sokat tett a város életének újra indításáért, aki könyvtárat építtetett, akinek „szobája - Zolnay László régész szavait idézve - tenyérnyi Európa volt”. Igazán megtisztelő, hogy a város sok évvel a halála után is hajlandó megtűrni díszpolgárai között.

S én magam is kudarcot vallottam, amikor szponzorokat kerestem, remélve, hogy akad olyan helyi szervezet, intézmény, aki számára a „Martsa” név kellemesen cseng. De a civilek vagy nem válaszoltak, vagy olvasatlanul visszaküldték a levelem, a nagy cégek viszont - egy autógyár és egy bank- sajnálatos anyagi helyzetükre hivatkozva hárították el a kérésemet, miszerint -ha mással nem is -egy tál sütivel, itókával járuljanak hozzá a megnyitó ünnepséghez. Csupán a Szamos cukrászda, a Borlovag Rend és két barát támogatta az eseményt, köszönet érte!

Mindezek után eléggé vegyes érzelmekkel fogtam a kiállítás megszervezéséhez. Szeretem Esztergomot, gyerekkoromban minden vasárnap ott időztünk nagybátyánk hatalmas asztala körül, írók, költők, művészek és tudós emberek társaságában. Pipafüst, tea, nevetés, viták, gondolatok között.

De mit mondjak egy olyan város lakóinak, amely így áll azokhoz az emberekhez, akiket én a példaképeimnek tartok? Vajon mi tudjuk rosszul? Vajon nem volt az jó mégsem, amit tettek? Vajon mi a bűnük? Hogy éppen a 20. század derekán éltek és működtek? Bűnük, hogy egy olyan korban tevékenykedtek, alkottak, amit manapság illik megköpködni? Háborúban, 50-es években, „cucilizmusban” élni talán bűn? Akkor egy egész generáció bűnös.

Marhaság. Azok az emberek is mérhetetlen sokat küzdöttek az emberi értékekért, és hatásuk máig érződik. Nemcsak a Martsáké, de a baráti köré is, mely körülvette őket.

Róluk akartam megemlékezni, felidézni az ősök, elődök szellemét, akiket illik tisztelettel emlegetni és megbecsülni. Hátha Esztergom rendezi sorait, és nem vizsgáztatja - még holtukban is -, megalázó módon őket.

Ezért tartottam hosszas és unalmas felolvasás helyett vetített képes előadást a Martsa fivérekről, és barátaikról a megnyitón. Abban bíztam, hogy ha megismerik életüket, működésüket, talán reális képet kaphatnak róluk azok is, akik már nem ismerték őket. Előzőleg felkerestem néhány régi kollégát, barátot, vagy családtagjaikat, faggattam őket, hogy volt, mint volt, mire emlékeznek.

Kaposi Endre festőművésztől kaptam a legtöbbet, de Nagyfalusi Tibor könyvtárigazgató is rengeteg érdekes dokumentumot, adatot őrzött a régi időkről. Borbély Gyuri bácsi fiával a Don-kanyari élményekről beszélgettünk, és Varga Dezső bácsit, a Keresztény Múzeum vezető restaurátorát is meginterjúvoltam. Tóth Dezső építész és fivére, Szilárd is sokat mesélt a közös munkákról.

Az ő visszaemlékezéseik, s a Martsa-hagyatékban őrzött dokumentumok alapján Mitter Balázs fotográfus barátommal posztereket készítettünk a falakra a nevezetes asztaltársaság tagjairól. Magát a nagy asztalt is elfuvaroztuk Pestről, így próbálva annak a szellemi műhelynek a hangulatát megidézni, mely Esztergom életében oly nagy jelentőségű volt a 20. század 30-as éveitől kezdve. A könyvespolchoz, melyen néhány, nagybátyánknak dedikált könyvet mutatunk be, még pipadohányt is mellékeltem, hogy a hajdani időket idéző illata legyen a szobának. Jó lett volna egy pipát is elszívni, de a füstjelző riasztotta volna a tűzoltókat, így most csak a nyers dohány illatozik, ha ki nem takarították azóta.

Egyébként, mióta az elődök fotóit porolgatom, sok különleges élményben van részem. Hatásukra egyre inkább hajlok arra a véleményre, miszerint, ha az ősök emlékét tisztelettel kezeljük, ők segítenek nekünk. Megerősített ebbéli hitemben egy különleges esemény, mely a kiállítás megnyitója előtti napon történt.

Éppen a szobrokat és posztereket igyekeztem a lehető legjobb pozícióba tologatni a Duna Múzeum termeiben, de apám négy esztergomi alkotása közül a Bottyán János lovas szoborhoz készült kisplasztika sehogy sem illett a térbe. A nagy fehér kocka, ami posztamensül kínálkozott, túl ormótlan és alacsony volt ehhez a szoborhoz. Hiába tébláboltam körülötte, forgattam és taszigáltam a 15 kg-os bronzot, csak nem találtam jó helyet neki.

Mézes Nándor, a múzeum műszaki vezetője, miközben egy létrán állva a projektort szerelte a mennyezetre, látva kínlódásomat, óvatosan megszólított:

- Nem tudom, érdekel-e, de van nekem otthon a sufniban egy ládám… egy zöld faláda… talán az jó lesz ide. Rá van az oldalára festve, hogy „MARTSA ISTVÁN”….elhozzam?

- Micsoda? – meredtem rá döbbenten. –Hát persze, hogy hozd el! Most mindjárt!

Így került hozzám, közel 70 év után, apám katonai faládája, ami még a Don-kanyart is megjárta! Éppen odaillett a Bottyán szobor alá, megfelelő magasságba és méltóságba emelve a bronzlovast. Köszönet Nándiék családjának, hogy megőrizték, s hogy itt és most a helyére kerülhetett.

De azért ez gyanús, nem?

Hogy előző nap este atyáink Don-kanyari élményeiről beszélgetek ifj. Borbély Györggyel, s másnap megérkezik hozzám egy katonai láda, apám nevével! Az ő emlékkiállításán! És éppen illik a Bottyán szobor alá, aki szintén katonaember volt! S akiről éppen apám mintázott lovas szobrot Esztergomba! Ennyi véletlen nem lehetséges. Inkább hiszem azt, hogy vannak segítő szellemek, s ezek akár az elődök szellemei is lehetnek. Úgyhogy nem baj, ha tisztelettel emlékezünk róluk. Segítenek, az biztos.

Ilyen segítség Esztergomnak is jól jönne... .

A mellékelt képek Mitter Balázs kiállításmegnyitón készült fotói.

mikrofonpróba.jpg

nézők.jpg

mária néni.jpg

asztal körül.jpg

család.jpg

Szerző: ipros  2012.08.23. 02:36 Szólj hozzá!

Címkék: pipafüst Esztergom Keresztény Múzeum Martsa Piroska Bottyán János Martsa István Martsa Alajos Esztergomi Duna Múzeum Kaposi Endre Nagyfalusi Tibor Szamos Cukrászda Mézes Nándor Borbély György Mitter Balázs Tóth Dezső építész Varga Dezső restaurátor Zolnay László régész Don-kanyar katonaláda Bottyán szobor


Elkészült a 2012-es Énekel az ország próbáin készült felvételek vágott változata. ennek kapcsán egy kis emlék-idézés, csak mert én is ott voltam, a Bella Musica Nőikar színeiben. És mert jól esik emlékezni rá...

Hogy már megint igaza volt!

Lassan be kellene látnunk, hogy kár aggódni. Úgyis megszeretjük, akármit hoz.

Mert ezzel a két darabbal, Webber Requiem-jével, meg a Vajda Változatokkal,  eleinte eléggé meg voltunk akadva. Hallgattuk a letöltött zenéket, és hőbörögtünk: Na, ez aztán rémes mű! Nincs benne semmi harmónia! Jesszus, ez borzalmas lesz! Ki a fene fog erre eljönni?

Persze,  mégis mind nekiálltunk és elkezdtük átrágni magunkat a kásahegyen. Mert úgy azért mégsem illik a dunaújvárosi táborba megérkezni, hogy nem ismerjük a darabokat.

Jaj, ez a Webber! Miért nem maradt a lájtos mjuzikeleknél? Mit erőlködik itten Requiem írással egy hamburgerfaló amerikai? Requiemet írni európai privilégium!

Na, és a Vajda! Jön ezekkel a gyerekdalokkal, de úgy írja meg, hogy leizzadunk, amíg kiénekeljük! Levegőt se vehetünk, árnyalatnyi a különbség, a hallgató talán észre sem veszi, de az ember szíve kiugrik, hogy tartsa a tempót!

De persze kár ellenkezni. Ezt meg kell tanulni, ott egye meg a fene, ezt jól bevállaltuk. Még szerencse, hogy tréfálkozós a karnagy úr, talán valahogy túléljük ezt a pár napos kurzust is.

Amúgy meg a 400 kórustag, aki évek óta rendszeresen feltűnik az Énekel az ország aktuális próbáin, lassan összeszokik. Lesznek ismerősök, egy-egy mosoly jól fog esni, még ha nem is emlékszünk pontosan, honnan is jött az illető. Énekelni szeret, az már pozitív.

Amúgy meg egészen fegyelmezettek vagyunk, és bár úgy isszuk a karnagy úr tréfáit, beszólásait, „hollerizmusait”, mint sivatagban a szomjazó, de ha egy karmesteri mozdulattal leinti a nevetést, elhallgatunk azonnal.

Pár éve ez még másképp volt. Akkor a nők folyamatosan csacsogtak, a fiúk pedig egy-egy poénos mondat után úgy érezték, nekik is feltétlenül sziporkázniuk kell. Most már tudjuk, jól eshet egy-egy poén, de a zene rovására, a karnagy türelmének rovására nem szabad, nem érdemes sokat elsütni belőle. Mert elfárad, kedvét veszti. Hiszen a tréfái nem öncélúak, pontosan azért szórja - amiként a kockacukrot is szokta -, hogy örömmel vegyük az akadályokat, amiket a zeneszerzők elénk toltak, de amiknek a megmászása utóbb hatalmas élményt jelent majd.

Az az erőfeszítés, ahogy a négyszáz, többnyire amatőr énekest, kórustagot egy kicsit zeneileg is műveltebbé gyúrja, s ahogy a nehezen emészthető elméleti dolgokat is szórakoztatóan injektálja az elménkbe, tiszteletet ébreszt bennünk. És hálát.

A zenén keresztül az élet titkait is tanuljuk, ezért is vállaljuk évről évre a küzdelmes zenei „edzőtábort”, üljük laposra a fenekünket, görbére a hátunkat a viszonylag kényelmes színházi, vagy kényelmetlen tornatermi székeken, melegben, hosszú órákon, napokon át.

De aki részt vesz egy ilyenen, talán évekkel később is, mint titkos jelszóra, úgy fog emlékezni a nehezen megtanult dallamokra! Olyan jelszó ez, amit valóban csak az ismer fel, aki végig gyötrődte a próbákat, akinek az emlékezetébe, zenei memóriájába - a sok hozzá kapcsolt élménnyel együtt - beleégett, és ami olyan különleges, hogy másképp talán meg sem jegyezhető. Hát volna közülük, aki ne tudná a folytatást, ha azt dúdolnám:

Liber szkriptuusz....

Na? Ugye, hogy ugye!

Proo-fere-etur!

S volna-e, aki ne tudná, miről is van szó, ha más teszi majd a pityókalevesbe a drága babért?

De olyan kevés akad,  aki kívülállóként is értené mindezt, ebben biztos vagyok!


A próbákon Hollerung mester engedélyével videóztam, mostanra készült el a 3 cd-nyi vágott anyag. Az egyiken a két mű dunaújvárosi mesterkurzusa a főpróbán felvett, már csaknem tökéletes előadás részleteivel, a másikon a Vajda darab, a harmadikon Weebber Requiemje, kicsit döcögősebben látható. Az előadáson ugye, a MüPá-ban, nem szabad videózni, csakhogy  a Mester a főpróbán ezt a darabot nem vezényelte le egybefüggően, ezért pár taktus kimaradt. De akik ott voltak, részt vettek benne, azoknak így is élmény lehet.

Jelezze a martsamuterem@gmail.com-on , aki szeretné a teljes anyagot!

 

 



Tetszett? Jó volt ott lenni, ugye?




Szerző: ipros  2012.06.29. 13:50 Szólj hozzá!

Címkék: Vajda Bella Musica Nőikar Martsa Piroska Énekel az ország 2012 Hollerung Gábor Andrew Lloyd Webber requiem Martsa Műterem és Művészkert Változatok

süti beállítások módosítása